Egy egyébként erős közepes, de komoly csúszással kezdődő Szemérmetlen Ajkak koncertnek köszönhetően a verseny előtti este nem sikerült valami hibátlanra, mivel éjjel egykor kászálódtam le az utolsó székesfehérvári személyről, aminek legfőbb ismertetőjele, hogy még véletlenül sem jár Siófokig. Szerencsémre végtelenül empatikus csapattársam nem küldött el a fenébe, mikor közöltem vele, hogy mikor érkezem és hová, így megjelent az állomáson a hosszú hétvégére gründolt Opellel, amire hamarosan kikerült a „Csapatautó” jelzés is a rajtcsomagból, a miheztartás végett.

 Miután a móka kedvéért körhinta jelleggel kipróbáltam a parkolóban az autót (ami óriási motorral és féllábúaknak készült váltóberendezéssel van ellátva), tempósan Siófok felé vettük az irányt. Szállásunkat itt Zoli szerezte, a couchsurfing nem annyira ősi módszerével. Kiderült, hogy a helyünk egy családi ház oldalában kialakított mini, azóta már bezárt magán-óvoda (Teddy, azaz az egész épületben minden medvés, a vécépapírtól a bögrékig) lesz, ennél szürreálisabb indulást nehezen tudtam volna elképzelni a versenynek. Talán érdemes hozzátenni, hogy a fürdőszobában (ahol minden rózsaszín volt, még a fuga is. Nem a centri.), a sarokkádban egy közel embernagyságú plüssgorilla ücsörgött, sztoikus nyugalommal (jó, tudom, nem medve, de akkor is).

 Lett vagy három óra, mire elaludtunk a sok pofázás után, így nyolckor eléggé bátyadtan próbáltuk összezsedni magunkat, meg eltalálni a szánkat a reggelivel, illetve előrelátóan magnéziumos italokkal. Közben néztük az ablakon keresztül a gyülekező felhőket. Nekem szerencsémre jutott egy tripla adag kávé is, a vendéglátónknak köszönhetően, köszönet ezúton is érte. Fél tíz felé magunk mögött hagytuk a lelkivilágunkhoz egyébként igencsak passzoló helyet, átgurultunk a rajthoz, majd határozott léptekkel a versenyközpont felé vettük az irányt. Ahol aztán persze elbizonytalanodtunk, mert hiába írta meg még a Futanet oldal is, hogy pénzfeldobással döntjük majd el, hogy az előre beosztott távok közül melyiket melyikünk futja (minden nap három szakaszra van osztva, amit tetszés szerint variálhatnak a párosok, de a nap elején le kell adni a sorrendet. Nekünk volt egy előre elkészített futórendünk, ami 2k eltéréssel azonos terhelést jelent A és B futó számára, azt viszont nem döntöttük el, melyikünk melyik lesz), az pénzfeldobáshoz már valakinek választania kell, az pedig a tökéletes véletlen némiképp befolyásolása. Végül megoldottuk, a pénzfeldobást én nyertem, egyben azt is, hogy A jelű futóként aznap én kezdjek egy laza harmincassal. Akkor kezdtem rájönni, hogy mibe is kezdünk bele mindjárt.

 Közben gyűlt a nép, 50 csapat, 37 páros és 161 egyéni versenyző (hívjuk őket bolondoknak) nevezett be. Elkezdtem beöltözni, miközben előkotortuk a csapatunk himnuszának választott Eye of the tiger című gigaslágert. Utólag kiderült, hogy illusztris társaság közé sikerült beparkolnunk, balra tőlünk az első nap után a női egyéniben, jobbra pedig a párosban vezető sporttársak szedelőzködtek (mi meg 32. lettünk, de ez is a jövő zenéje). Elég sok külföldi is jött a versenyre, szerb, román, német, olasz rendszámok is sorjáztak. Futottunk egy csapatbemelegítést, majd felnyalábolva a szükséges hacukát, elvonultam a rajthoz, és nem is oly sokára egy jó tanács után („nem tudtok eltévedni, ha a jobb kezeteknél lesz a tó”) neki is iramodtunk, a csöpögő és egyre erősödő esőben.

Az elején eléggé tömött sorokban mentünk, de elég hamar szétrázódott a mezőny, nagyjából 10k után lehet látni, hogy kiknek az arcát (vagy a pólójának hátát) nézi az ember négy napig, mert hasonló tempóra képesek. Az első párszáz méter után eldiskuráltam egy Pepe becenevű, immár harmadjára egyéniben induló kollégával, aki sok érdekeset mondott, meg vagy ¾ órán keresztül boldogítottuk egymást, de a nap folyamán többször találkoztunk, végül mikor én leváltódtam, akkor is párszáz méterrel jött mögöttem. Közben elhagytuk az első frissítést, nem sok mindent tettem belülre, ez utólag elmondva nem volt jó döntés. Az első tízzel egyébként semmi bajom nem volt, azt kivéve, hogy szép lassan átázott mindenem és egy vízbe mártott szaténpalást rohadtul nem veszít a súlyából. De viszonylag jól haladtam előre, egy kisebb egyéni bolyhoz, és két biciklis segítőjükhöz csapódtam, majd egy másik (vegyes)páros hölgytagja sodródott még a bolyhoz, akivel szintén sokat dumáltunk, kiderült, hogy van három gyereke, meg 13 maratonja (ebből a new yorki kuriózum, oda sem lehet bejutni sima jelentkezéssel, de kisorsolták), de mint többszörös balatonos, szolgált némi jó tanáccsal a hipergyors regenerációhoz is, Így értünk el Szántódra, az első váltóponthoz, ahol mi nem váltottunk, de Zoli benézett, megnyugtatott, hogy a tervezett 6 perc/k tempóval jövök pontosan, élvezzem az esőt tovább.

 A váltásnál már lelkiismeretesebben legeltem a választékból (az egyéni és páros frissítés bővebb, mint a csapat, van sokféle innivaló (cola, sör, izo, víz), meg aszalt és nem aszalt gyümölcs, csoki, szőlőcukor, vajas kenyérke, sőt, kis só is), itt már sejtettem, hogy ha viszonylag emberes tempót futok, energiautánpótlás nélkül jéghideg, csuromvizes ruhákban, akkor sok energiát használok, amit muszáj pótolni. 17 után a parton volt egy nagyon nem szeretem rész, sáros murva, iszonyatosan fogta a lábat, nagyon sok erőt kivett az a közel ezer méter. Húsznál két óra három percnél voltam, amint az megtudtam a mellettem futótól, ez teljesen elfogadhatónak tűnt, kivéve azt a tényt, hogy noha enyhült az eső, kezdtem fáradni, csúnyán. Vagyis inkább eltűnt az energia. Felfokozott várakozásokkal tekintettem 23k-nál a frissítő állomás elé, ahová minde tekintetben csapzottan állítottam be, majd lelkiismeretesen ittam, meg ettem csokit. El is indultam faszogányosan 24,5-nél, de nem tartott soká a lendület, éreztem, hogy „nincs elég energiám”.  Nem tudom, hogy a nemalvás, vagy a nem elég kaja (?) okozta ezt, vagy a szar idő. Arra gondolni sem merek, hogy a felkészülésem megint ennyire csapnivalóan sikerült, vagy az elmúlt három hét alatt annyire eltűnt volna az erőm. Ez utóbbi úgyis kiderül a következő három napban. Szóval 25 körül utolértem egy „Gyalogló” becenevű embert, aki mesélte, hogy fénykorában világranglista negyedik volt, meg 24 órás versenyeket gyalogolt, most pedig 62 perc/10k tempóban „csoszogott”. Gondoltam, vidáman megvagyok én mögötte most már. Aztán 26-nél teljesen kihúzták a sámlit, és mikor oldalra néztem, rájöttem, hogy ennek részben az az oka, hogy már 30 méterrel a tó szintje fölött járunk, azaz enyhe, de emelkedőn megyünk fel. utólag az is kiderült, hogy Gyalogló picit fokozta a tempót, ez a páros pont elég volt nekem a szédüléshez, meg a hányingerhez, így minimáltempóban baktattam felfelé tovább.

Nagyon nehezen, de átlendültem a holtponton, meg az út is lefelé kezdett vezetni, miközben megtaláltam a nadrágomban némi szőlőcukrot, amit magamba döntöttem, és ami varászszernek bizonyult, mert a következő 2k-n majdnem mindenkit leelőztem, aki felfelé lehagyott, és úgy éreztem, haladok megint. Sajnos ez az állapot nem tartott ki a váltásig, de csak pár száz méterrel előtte fogyott ki a tank megint, azt meg már kihúztam, átadtam az időmérő „dugókát”, meg a csapatrajtszámot Zolinak, és összerogytam. A dugóka a tájfutóknál is használt cucc, most nincs chip, hanem minden váltóhelyen egy megadott szerkezetbe kell beletenni ezt az öt centis vackot („Ne felejtsetek el dugni!”), ami elégedett felvillanással jelzi az idő rögzítésést.

Nem voltam jól, de csak szimpla fáradtság volt, fél óra alatt összeszedtem magam, meg átöltöztem civilbe a csuromvizes szuperhősből, aztán nekiindultam életem első magányos vezetési élményének a csapatautóval Fonyódra, az aznapi célba. Igyekezni kellett, mert a harmadik etap 16k-s volt és a csapattrásam gyorsabb, mint én. Nagyjából egy órával a váltás után le is parkoltam és nem volt túl sok időm tapsolgatni, mert 1 óra 24-es idővel jött is Zoli, így mivel nekem a 30,6-os szakasz 3 óra 12-re sikerült végül, 3 óra 36-tal állunk 46k után, a már említett helyen. Ma Szántódón alszunk, kedves zenésztársamnál, Petinél a Csirkepogóból, akit útközben meglátogattunk az étteremben is, ahol most melózik, de nem elsősorban a személye miatt, hanem kalóriapótlás céljából J. Itt tartunk most, pénteken 53k, amiből én az utolsó szakaszt futom, 21,2-t, azaz egy félmaratont, megpróbálom lehozni két óra körüli idővel, bár a végén fel kell futni a várba.

A nap rossz szóvicce az orvosmotorost látva: AmbuLance Armstrong.

Persze már megint túl sokszor Zorróztak le.