Nos, kedves olvasóközönség, egész pontosan ott hagytam abba, hogy sosem látott erősségű két hetet kell abszolválnom ahhoz, hogy legalábbis az edzéstervem szerint úgy érezzem, felkészültem arra, amire nem lehet. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. Legutóbb, mikor ennyire eltökélten készültem valamire, akkor ugye egy négyórás edzéstervet próbáltam egy nem egészen arra alkalmas szervezettel végigvinni, és akkor is a durva részeken derült ki, hogy nem vagyok elég strapabíró. Azt hiszem, most tovább húztam, mert két hete, mikor izomfáradtság (húzódás?) okán feladtam a vasárnapi hosszúfutást 20k táján, már erősen közelítettem azon a héten a 90-et, ami azért nem kevés. Sőt, egész pontosan túl sok volt. Annyit azért érdemes megjegyezni arról a hétről, hogy az még az enyhülés előtt volt, és nem vidám annyira mínusz tízben ez.

Miután Richtofit Sport és gyógynövényolajok segítségével a következő keddi focira használható állapotba hoztam a lábam (közben hétfőn a vonathoz enyhe sietés is fájdalmat okozott, ehhez képest már-már csoda volt a hirtelen javulás), azt hittem, mégiscsak ki tudom hozni abból a két hétből, ami benne van. Ezt egész csütörtök délutánig gondoltam, mikor a 39 fok felé közelítő láz rázott, és azon elmélkedtem, mennyire kitoltam volna magammal, ha reggel sikerül felkelnem futni, úgy, ahogy terveztem.

Szóval a következő négy nap megoldódott, egy fasza bakteriális fertőzés teljes spektrumát produkáltam az őrjítő fejfájástól kezdve a torok és légcsőproblémákon át egész a hasmenéssel bezárólag. Igazán ötletesen megúsztam tehát a legbrutálisabb hetét a felkészülésnek, és még csak magamat sem kellett átkozni. Az mondjuk némi fanatizmusra utal, hogy a november végi, hasonló betegségem óta _nem hagytam ki futást_, maximum kicsit rövidebb volt az etap, de az sem sokkal.

A múlt hét a visszatérésé lett volna, őszintén szólva a keddi focit végigbírtam nagyjából, csak majdnem elpusztultam utána. Szerencsére a két kemény hét után ugye a lazító mikrociklusvég következett, de ebből is csak a két hétvégit, egy 15 és egy 25k-s futást tudtam végigcsinálni, elég kiábrándító tempóban. A csütörtöki visszaszoktatás, azaz a közel két hét kihagyás utáni első rendes futásom minden métere maga volt pokol. Mindezt ugye egész pontosan két héttel a kiváló verseny rajtja előtt sikerült előadnom, miközben földöntúli boldogság áradt az arcomról. Ebből a földöntúli igaz.

Nagyjából másfél hete még ráadásul kaptam a BSI-től is egy levelet, ami nagyjából arról szólt, hogy elbizonytalanítsa azokat, akik egyébként sem bíznak magukban, és inkább nevezzenek át a kétnapra, vagy a MaratonFüredre. Hát, azért bármennyire szarul érzem most magam a létező legtöbb szempontból, azért az önmagunknak választott lófasz elől csak ne futamodjunk (…) már meg.

Elkezdtem inkább kalkulálni, hogy mi az a tempó, amit ideális esetben akár négy napig (ebbe most inkább nem akarok belegondolni) is tartani tudok, és arra jutottam, hogy valahol 22 óra környéki összidővel beérhetek, ha az égegyadta világon semmiféle problémám nem akad és egész kellemes, 6:30-6:40-es kilikkel poroszkálok majd a cél felé (a Bükki Hegyi Maratonon ez nem sikerült, ugye, bár ez most talán más tészta). Nyilván a szintidőn kívül teljesen lényegtelen, hogy mi fog történni, de teljesen kalkuláció és tájékoztató jellegű cél nélkül nem illik nekiveselkedni ilyesminek.

Szóval a múlt héten, és már a mostanin is erősen visszafogott teljesítményt kell nyújtani, alig 60-70k, tapering a javából. Voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy még egy nagyon hosszú tesztfutást csak be kellene tenni, de aztán rájöttem, hogy az nagy valószínűséggel jóval több kárt okozna, mint használna. Kaptam még korábban egy másik levelet is a versenyigazgató kedves szavaival, melyben az állt, hogy jól megválasztott tempóval és legalább 80 százalékban végigvitt felkészüléssel a verseny megcsinálható. Az előírt terv 80 százalékát egész biztosan lefutottam, és előkotortam az órát is, a tempóválasztást sem szúrhatom el nagyon. Az is lehet, hogy beáldozok az első napból 10-15 percet és inkább lassabban kezdek, legalább kiderül, mire számíthatok magamtól. Aztán az is kiderül, hogy bírom a sorozatterhelést, ha bírom egyáltalán. Tartok a versenytől, de nem félek. Fájni fog, de elégnek kell lennie a beletett munkának, ha nem, akkor meg szépen bukok el, és újabb tanulságokkal leszek gazdagabb. Mondjuk az most tökéletesen valószínűtlennek tűnik, hogy jövő novemberben megint elkezdjek egy ilyen erőltetett menetet. Most még.

Jó hír, hogy a Drezda Maraton facebook-oldalán egy játékon ingyenes részvételt nyertem a Bécs Maratonra. Ami április 15-én lesz. Elég hülyén hangzik a dátum elsőre, még meg kell gondolnom, de végülis, miért ne? Ha valaki jönne egy ilyen hétvégére, szóljon, tényleg itt van a szomszédban. Egyébként legendás német sportkommentárok volt a téma, ezen belül pedig Bruno Moravetz örökbecsű „Wo ist Behle?” című előadása az 1980-as téli olimpiáról, amit onnan ismerek, hogy a jó öreg Dávid Sándor többször mesélte a sztorit a német kommentátorról, aki egy igen hosszú versenyen végig letargiában kereste a ködben az első ellenőrző pontnál vezető, később mégis az első tízből kicsúszó Jochen Behlét. Amúgy szilárd meggyőződésem, hogy Palik „űr” László „Hová tűnt Damon Hill” kezdetű, közepű és végű örökbecsűjét ez a sztori inspirálta – pláne hogy a Lapajjal közvetítettek akkortájt együtt. No, de sebaj.

Szóval itt tartok, még 9 nap a rajtig.