Tudom, nem ezt várta a kedves olvasóközönség, de egy pár mondatban szeretnék megemlékezni vidám pillanataimról a hétvégi Bécsi Maratonon, ahová ugye soha az életben nem jutott volna eszembe elmenni 90 euróért, hacsak nem kapok egy Gutscheint, amit az Anmeldung menüben be tudtam váltani ingyenes részvételre. A rajtcsomag felvétele után meg is kerestem a Drezda Maraton standját, és megköszöntem a hölgynek még egyszer a lehetőséget. Az arckifejezése alapján sosem hallott a Facebook-játékukról.

Egyébként már a futóexpón látszott, hogy irgalmatlanul sokan lesznek, utólag tudtam meg, hogy a mindenféle távra 36 000 futó nevezett, a maratonon is voltunk vagy 6000-en. Sok ember. Zu viel. Másnap a metró már a belvárostól csurig volt, másfél órával a rajt előtt. Mindenféle rajtzónák voltak, én az utolsó előtti zöldbe kértem magam, ugyanis kivételesen realisztikus ábrándokat kergettem: egyetlen célom a jóleső futás mellett az esetleges 4:30-on belüli idő volt. Rájöttem, hogy mivel tényleg minden kiló két perc plusz, ennél jobbat nem nagyon remélhetek az egyéni csúcsomhoz képest, ami valahol szomorú, másrészt viszont jobb ezt előre tudni. Volt még egy anti-szociális célom is a napra, szerettem volna minél kevesebb emberrel interakcióba keveredni. 30 000, főleg osztrák futó közt ezt prímán meg lehet tenni, és részben ezért a Kapitányt is jó előre otthon „felejtettem”.

Úgy tűnik, ennyi embert még az igen borsos nevezési díjból sem lehet bőséges rajt- és befutócsomaggal ellátni, bár nem lennék meglepődve, ha a pénz jó része a helyszín biztosítására ment volna el. Többször háborogtam amiatt, hogy úgy jelölnek ki sokszor városi maratonokat, hogy a futók a legkevesebb zavart keltsék (értsd: az első két kilin átfuthatsz a városközponton, amíg együtt van a mezőny, aztán menjél ki a panelok közé, a külvárosba), hát itt ez nem tűnt fennforgásnak. A félmaratonhoz közelítve az egész Mária Segítség Strasse le volt zárva Schönnbrunntól visszafelé jövet… Az is igaz, hogy a vasárnap sógoréknál szent, és gyakorlatilag amúgy se volt nyitva üzlet.

Magáról a versenyemről mindennél beszédesebb az 5km-enkénti részidőimet mutató számsor (ötezrenként volt időmérés, ahol a nagy tömeg miatt (főleg az elején, amíg megvoltak a félmaratonistáink) éktelen csipogással cammogott át az emberkígyó):

00:31:52 - 00:32:25 - 00:32:10 - 00:32:34 - 00:32:39 - 00:33:56 (itt megettem egy banánt, és a Garda óta ugye nem nagyon eszek gyümölcsöt futva, mert kedves az életem) - 00:32:59 - 00:37:42 - 00:14:41

Szóval, ha nem is óramű pontossággal, de majdnem tartottam a 32 perces ötezreket, ami egy jó hajrával tökéletesen elvezetett volna az elképzelt időhöz.  25 körül egy kicsit megbillentem ugyan, de nem volt igazi holtpont, és utólag megnézve ott volt egy nagyon hosszú, és szinte észrevehetetlen, de mégis emelkedő. 32-33 között aztán rettenetesen elégedettnek éreztem magam, mivel noha jóval lassabban mentem, mint az utóbbi három maratonomon, de túléltem azokat a pontokat, amikor azokon kikészültem, sőt, ha fergeteges hajrára nem is volt esélyem, egy kis erősítés egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek. Aztán a 33,5-es forduló után elkezdett fájni a bal lábfejeben akármi (lábközépcsont, vagy valami más azon a tájon), ami 34,5-re majdnem elviselhetetlen lett. Hullámokban tört rám, néha a hormonok elnyomták, de aztán élesen előbukkant, nem is annyira búvópatakként, hanem inkább gejzírként.

Ez gyakorlatilag megölt lelkileg. Hét kilométerre a céltól gyakorlatilag kevés olyan fájdalom van, amivel ne tudnék már beérni, főleg ha addig jól osztottam be az erőmet. De azt, hogy addig jól osztom be az erőmet, közel négy órán keresztül gond nélkül, szinte mosolygósan és (magamhoz képest) fegyelmezetten tartom magam a stratégiámhoz, aztán egy vis major miatt az egész mehet a kukába (majdnem, persze), azt nagyon nehéz megemészteni. Néha muszáj volt belegyalogolni, aminek köszönhetően a 10 fokban az izmaim is lemerevedtek hamar (miközben azok bőven bírták volna még), a motivációm pedig a mínusz végtelenhez tartott. Így nagyjából olyan tempóval mentem, mint a Balaton körül a legrosszabb holtpontjaim idején. Az utolsó kettőn volt elég sok szurkoló, a kedvükért is, meg magamért is próbáltam délcegebbnek látszani, meg nem sántítani, végülis egy jó négyszázas hajrá valahogy fogcsikorgatva összejött. Arra viszont kínosan ügyeltem, hogy véletlenül se készüljön rólam mosolygós célfotó…

Nyilván ezek azok a pillanatok, amikor nem érdemes az embernek a futással kapcsolatos közép- és hosszútávú terveiről elmélkedni. Nyilván pár nap múlva (főleg ha nem sántítok, mint most) már ismét remek ötletnek fogom tartani a Prága Maratont. Egyébként meg az utóbbi 1-1,5 évem remek metaforája volt ez a verseny. Szerettem volna, ha az elvégzett munkába vetett hitemet erősíti meg egy kicsit jobban, de a dac sem rossz. Tovább kell menni, és előbb-utóbb minden rohadtul jóra fordul.