Legutóbb tehát ott hagytam abba, hogy ismét sikerült tönkretennem a lábamat, bár azért nem annyira. Mivel megtévesztő volt a sérülés, egész héten reménykedtem abban, hogy a hétvégi Nike-n mégiscsak el tudok indulni valami isteni csoda folytán. Ezt gondoltam még szombaton is, és ettől a másfélszeresére dagadt bokám látványa sem tudott eltántorítani. Beterveztem egy 10 perces kocogást estére, mint amolyan tesztet, ami ha jól sikerül, akkor mégiscsak megpróbálom másnap a dolgot, rögzített bokával. Az említett futás végül mintegy hat perc ötvenhárom másodpercig tartott, ezalatt mindösszesen 774 métert tettem meg, majd bevágtam magam mögött a kaput. Mondanám, hogy azt gondoltam, szakadna rá egy mázsa szar, de mégiscsak az én bokámról lett volna szó ugyebár. Másnap a rajt táján azért nem volt túl kellemes érzés, de bölcs voltam és nem az egyértelmű hülyeséget választottam – mint azt lehet, hogy 2-3 évvel ezelőtt tettem volna.

Ha már így alakult, nem volt túlságosan nehéz döntés elhatározni, hogy megvárom, amíg tényleg rendbejön rendesen, és csak utána kezdek el egyáltalán mocorogni vele, nagyot most már Kassán sem fogok szakítani. A hét közepére a véraláfutás (…) felszívódott, és kezdtek ismét kényelmesebbek lenni a cipőim is, ezért én meg reménykedni kezdtem abban, a hétvégén már majd sikerül ismét mozogni.

Szombatra annyira felbátorodtam (és a dagadás is már-már elhanyagolható volt, persze leginkább reggel), hogy délután bevállaltam egy közel ötvenperces etapot. A sérülés vagy betegség utáni első futás nem jó. Nagyon nem. Körülbelül annyi élvezet van benne, mint mikor betekerik az embert egy szőnyegbe és botokkal jól helybenhagyják. Igen, pont annyi, hogy előtte legalább a szőnyegbe beletekerték. Persze, örültem neki, hogy másfél héttel az eset után már futottam (bokarögzítő nélkül szerintem szakadás lett volna az esetből), de a legjobban akkor is az esett, mikor abbahagytam. Viszont mivel semmiféle probléma nem merült fel közben, úgy határoztam, vasárnap délután bepótolom az egy héttel azelőtti elmaradt versenyt, legalább amolyan szimuláció szintjén. És nem is kellett nagyot csalódnom, bár nem volt egyszerű, 20k-t lehúztam 1:56 alatt, amit kifejezetten jónak értékelek az előzmények fényében.

A múlt héten szerda-csütörtök-péntek rendszerben (9,2k – 10,6k – 7k) futottam, közben vakarásztam a fejem, hogy most mi a csuda is legyen az edzéstervvel, mert ugye némi jóindulattal nagyjából egy hetet csúsztam vele, de ez pont a tapering kezdetére esett, aminek az első két napja a változatosság kedvéért még durvára volt írva. Némi töprengés után a fenti számsor a kimaradt hét meg az aktuális hét keverékéből állt össze. Egyben voltam biztos: a legutolsó, gigant hosszúfutást mindenképpen meg kell csinálnom. Ezt 20-22 mérföldre írta a program, ami igen elborzasztónak tűnt. Létezik egy 32k-s kör itt a környéken, ami a sokszor emlegetett horgászversenypályáig tart, viszont ott nem fordulok meg, sőt később sem, hanem gyakorlatilag megkerülöm az egész holtágat (beleértve természetesen a már szintén említett kajakpályát a másik végén), miközben pár száz méter híján bemegyek Rákóczifalvára, majd teljesen keresztülfutok Szandaszőlősön (el a repülőmúzeum mellett), és Szolnok-Kertváros érintésével érek vissza. Életemben eddig kétszer próbáltam meg ezt a kört, egyszer sem tudtam végigfutni.

Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt most sikerült. Ráadásul egész jó tempóban (6:08/km) és alapvetően különösebb szenvedés nélkül. Jó, nem esett túl jól a vége, de 24-ig totálisan fitt voltam, és utána is csak a kisebb domboknál szentségeltem nagyon, meg a régi négyesen a rengeteg törmelék miatt, mert féltettem a bokám, és mentem volna egyenesen, de kerülgetni kellett. Nem tudom mire vélni ezt. Vagy jól sikerült a felkészülésem (ami egyébként a sérüléstől eltekintve igaz) vagy a sérülés miatti pihenés taperingnek számított, és azért ment jól. Ha ez utóbbi, akkor gondolom, jövő vasárnap végig senyvedni fogok, mert ellőttem az összes puskaport. De reméljük, azért mégsem. Reméljék ezt Önök is.

Egyébként a Kosice Peace Marathon körül egyelőre minden a legnagyobb rendben van, vonatjeggyel, szállással és a rajtszámfelvételhez (ami az 526-os lesz) szükséges vocherrel is rendelkezem már. Őszintén szólva alig várom már azt a hétvégét, leginkább mondjuk azért, mert felülök majd szombat hajnalban a vonatra, és aztán két napig nem itt leszek.

Jövő nyáron, ha még élek, lesz pénzem, időm és kedvem, akkor valószínűleg egy finn maraton következik majd. Egyelőre Rovaniemi szimpatikus, hátha sikerül K2-nek egy közös fotó a Mikulással.