Többször akartam már írni az elmúlt hetekben, de aztán ez sosem jött össze. Talán nem is akkora baj, most végiggondolva elég tág spektrumon mozgott ezeknek az el nem készült bejegyzéseknek a hangulata. Elég nehezen veszi be a gyomrom, hogy 2,5 év alatt szép lassan katasztrofális állapotba kerültem. De annyira ám, hogy most négy hetet kellett küzdenem egyáltalán azért, hogy egy teljesen átlagos, három hónapos felkészülést egyáltalán érdemben el tudjak _kezdeni_. És 16 hét kitekert hosszú tud lenni.
Ha őszintén kellene válaszolni arra a kérdésre, hogy jól esett-e ez a négy hét, azt mondanám, hogy nagyon nem. Viszont annyi düh és frusztráció felgyűlt bennem, amennyi 2008 első felét idézi. Futni kell, mert nincsenek rendben a dolgok. A futás viszont rendben van. Motivációnak ennyi épp elég, és ha az ember le van robbanva, már négy hét gyenge edzés is látványos eredményekkel jár. Egyelőre jó az irány, bár az egyik achilleszem valószínűleg begyulladt. Ilyen se volt még, egyelőre nem hátráltat, ha bemelegszik, nem fáj. Csak ha nevetek, persze. Reméljük, nem von ki a forgalomból, mert akkor meghülyülök.
Szóval tanulom újra az apró hazugságokat, sokat töprengtem rajta, hogy a világ lett más hely az elmúlt két évben, vagy én lettem nagyobb seggfej, netalán mindkettő. Egyelőre a töprengés nem vezetett eredményre, és inkább hagyom is a csudába. Csak csinálom a dolgokat, ahogy régebben megszoktam, balfasz módra, kevés aggyal, kicsit több szívvel.
A négy hét sok remek futást hozott egyébként, de ki kell emelnem a két héttel ezelőtti vasárnapi "hosszút" (11,5k), ami Gyergyószentmiklóson ért, egy alföldi barbárnak a hegyekben kocogni igen nagy élmény, főleg mikor befordultam egy elzártabb kanyarban, aztán hirtelen megjelent a leheletem a nyár közepén...
Két újításom is van zárásként:
Utolsó kommentek