Nem tudom, maradt-e még valaki az egyébként is maroknyi olvasótáborból, aki néha-néha rápillant erre a remek blogra, hogy vajon bővült-e az egyébként is hiányos tartalom. Ha van ilyen, akkor annyi nap csalódás után most kellemes meglepetés érkezett a monitorra/kijelzőre. Kellemes. Meglepetés. Na, ugye.

Bár természetesen értem én a kételkedést, az elmúlt 8-10-(20) hónap tartalomszolgáltatása finoman szólva is kívánnivalókat hagyott maga után, más és markánsabb szavakkal élve gyors ütemben egyre szarabb lett. Sok mindennel lehetne ezt magyarázni, hiszen egy tematikus blog egy idő után kitartó próbálkozások, és újabb megközelítések ellenére is ellaposodhat, de igazából a szerző lelkivilága az, ami ellaposodott a tavalyi év végére. Kb. ennyire:


Az elmúlt másfél év legnagyobb problémája azt hiszem az volt, hogy hiába idéztem anno Rubenset, egy idő után nem fogadtam neki szót. Vagy a vigyor vicsorgássá torzult. A tavalyi év két óriási tanulsággal szolgált, az egyik, hogy nem leszek már én sem fiatalabb (semmilyen tekintetben, bár nehezen lehetne mutatni olyat, aki igen), másrészt a dolgok nem lesznek könnyebbek. Sosem. Nem vidám ezt tudni, de majd ha 70 évesen csak pecázni fogok, akkor majd örömmel gondolok vissza arra, hogy egy picit mégis tévedtem. Addig szerencsére/sajnos még van mit tenni. Ahogy közepesen befutott rockzenészek jellemzik vicceskedve megjelenés előtt álló albumukat: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek…

Azért személyeskedem megint ennyit, mert azért ez futóteljesítményemre is rányomta bélyegét, meg még jobban erre a blogra. Mondjuk könnyű lenne azt mondani, hogy túlvállaltam magam, elvégre 2011-nek úgy indultam neki, hogy „a papírgyűjtés éve lesz”, amibe beleértettem a húsvét után esedékes jogosítvány, a második szakdolgozatom/államvizsgám és a második nyelvvizsgám megszerzését, valamint maximális esetben egy doktori értekezés kikanyarítását is. Hogy ne érezzem magam a papírok emberének, ezekhez hozzáírtam egy 30 éve elhanyagolt ház 2/3-ának teljes körű felújítását is, csak az íze miatt. Plusz a „rendes” kerékvágás ezek mellett, meló, futás (ugye, négy órán belüli maraton tervek, bruhaha), zenekarok.

„Overoptimistic”, ahogy a művelt angolszászok mondanák, de sajnos nem voltak ott, hogy tényleg mondják, amikor ezt mind teljesíthetőnek gondoltam. Utólag mérleget vonva egyébként nem szomorkodhatom, elvégre azóta már 5000 km-t le is vezettem „vadonatúj” gépjárművem volánja mögött, és az államvizsgám is sikerült, még ha (okkal) nem is fognak engem sosem szeretni a társadalomtudományi karon. Német tanfolyamra is járok immár, szóval a helyzet amolyan félsiker, elvégre a felújítás dandárja is kész van már, a doktorim viszont nem sokat haladt előre. Itt a „nem sokat” szófordulat komoly felnagyítása a valóságban mérhető előrehaladásnak, ami egy reumás csiga tízperces menetteljesítményéhez hasonlítható. Mindegy.

Az sem tett jót, hogy időközben mindkét zenekarom így-vagy úgy felszámolódott (valahol mókás ugyanabban a klubban pár hónap eltéréssel két "búcsúkoncerten" is játszani), ráadásul az egyik oszlásról én is tehetek. Mindennek a tetejébe hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tesz kvantifikálhatatlan mértékben szomorúvá az a közhangulat, ami kis hazánkban burjánzik, vagyis a mindent elsöprő erő találkozása a legyőzhetetlen akadállyal. Ha álműveltnek akarnék látszani (…), azt is mondhatnám, folyamatosan olyan érzésem van, mintha Lodovico Settembrini és Leo Naphta opportunista unokáinak végtelenített vitaestjét kellene kötelező módon hallgatnom, kánonban. Elég hátborzongató. Hátborzongatóan unalmas.

A lényeg az, hogy mindezek és sok más hatására Róma bukásához hasonló hanyatlási folyamaton kiteljesedett, mind fizikálisan, mind mentálisan, és ez tükröződött itt is. De hogy közelítsünk végre valódi témánkhoz, igazából Trieszt volt az eddigi futókarrierem Waterlooja. Ha az azóta lezajlott két versenyt nézzük (köztük ugye életem első ultramaratonját), legalábbis Drezdából, mint valami jóféle zaccból, kiolvashatók biztató jelek (most tegyük félre azt, hogy abból _bármi_ kiolvasható). Az is igaz, hogy a befektetett munkához képest végül azért moderált volt az eredmény, de az elmozdulás már önmagában örömteli.

Szóval itt tartok most, megpróbálok minden tekintetben apró lépésekkel mégis a jó irányba haladni, szokás szerint megint kifelé a gödör aljáról. Ennek a folyamatnak egyik remek indikátora lesz felkészülésem a négynapos Balaton-kerülésre. Korábban már említettem, hogy elkezdtem, most már túl vagyok a felén, de az igazi megpróbáltatások most jönnek (vagyis jövő héten, mert most épp a „pihenő” hét van, csak 75k a kiírt adag). Szerencsére azért olyan orbitális tél nem volt, bár vagyok olyan ostoba, hogy az igazi hideget jobban szeretem, mint azt, amikor szintén hideg van, csak nem tűnik annyira annak. Hiába érzem egyébként, hogy egyre jobb az erőnlétem (és van még bő két hónap a versenyig), tényleg lélekromboló heti ötször kimenni a sötétbe/hidegbe, úgy, hogy például a jövő héten a legrövidebb futás lesz 80 perc…

De hát én választottam, nem igaz? Szóval ennyit a nyavalygásról, legközelebb (remélhetőleg nem két hónap múlva) pedig bele is vágunk a sűrűjébe, azt hiszem, készíteni fogok egy best of gyűjteményt is Saci néni legjobb biztató mondataiból.