futómúltam kb 11 évre nyúlik vissza és finoman szólva nem volt szerelem első látásra. a gimis tesitanárom ugyanis gyakran szadizott minket a suli betonplaccán az ún. cooper-teszttel és egyéb finomságokkal. így visszatekintve nem is volt ez annyira nagyon borzalmas, engem mégis kivert tőle a víz. talán emiatt van hogy a körbe-körbe futás még most sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé.

később elkezdtem versenyszerűen párbajtőrözni és a futással is megbarátkoztam valamennyire mint az edzések szükséges velejárója. ez odáig fejlődött hogy végzős koromra már egy mezei futóversenyen is indultam és bronzot hoztunk csapatban. érettségi után azonban londonba tettem át a székhelyem és nem csak felhagytam a versenysporttal hanem szépen át is tértem a kényelmes és lusta (tipikus angol) életmódra. mire észbekaptam ez sajnos eléggé meg is látszott rajtam.

az újabb fordulat év elején következett be: izlandra költöztem fél évre hogy kiszellőztessem az agyamból a városi szmogot az egyetemkezdés előtt. főleg az egyéb szórakozási lehetőségek hiánya sarkallt aztán arra hogy elkezdjek futni, de a helyrajzi viszonyoknak is megvannak a maga előnyei: sokáig (mostmár mindig) világos van, óriási szabad terek vannak, közel a tengerpart és nem utolsósorban tökéletes a közbiztonság. kánikula sincs éppen, viszont a szél néha komoly hátráltató tényező. szó mi szó, ami unaloműzésnek indult az hamar szenvedéllyé vált. és bár az elején csak pár kilométer volt a napi adag, mostanában már egy tizes is zökkenőmentesen megy. ha olyanom van.

és ez a kulcsszó, ugyanis képtelen vagyok edzésterv szerint vagy előre meghatározott távon futni. csakis pillanatnyi hangulat szerint. félmaratonnak még a közelében sem jártam soha, plusz a kitartás sem volt a jellemző tulajdonságaim egyike...

nem lesz könnyű, de ahogy johnny mondaná "i'll try".